A személyiségzavarokról

A pszichiátriai, klinikai pszichológiai diagnosztikában használatos DSM - 5, azaz a Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve a következpképpen hatérozza meg a személyiségzavar diagnosztikai kritériumait: A személyiségzavar a belső élmény és a viselkedés olyan tartósan fennálló mintázata, mely jelentősen eltér a személy kultúrájának elvárásaitól. Ez a mintázat az alábbiak közül két vagy több területen is megnyilvánul, emellett rugalmatlan, és a mindennapi élethelyetekben is megjelenik:

  • Kogníció (önmaga, mások és az események észlelésének és értelmezésének a módja)
  • Affektivitás (érzelmek intenzitása,labilitása, helyzethez illése)
  • Interperszonális funkció (társas helyzetekben)
  • Impulzuskontroll (azaz érzelmek, indulatok kontrollja, szabályozása)

A tartósan fennálló mintázat klinikailag jelentős szenvedést, vagy a társas, munkahelyi, vagy más fontos területek működésének károsodását okozza. A személyiségjellemzők mintázata stabil, hosszú időn át fennáll, serdülő-, vagy fiatal felnőttkorban már megjelenik.

Mit jelent mindez?

A személyiségzavar nem  betegség, a szó hétköznapi értelmében, hanem a személy állandó jellemzője, tulajdonképpen a személyre jellemző merev, rugalmatlan személyiségvonások együttese. Vagyis aki ilyen, az mindig, élete különböző területein is ilyen. A személyisége és viselkedése hasonló a munkahelyén, a párkapcsolataiban, a családjában, a barátai, haverjai között, számára ismerős és idegen helyetekben, itthon, és külföldön.  Bár a személyiség életünk során változik, jobb esetben fejlődik, a fő jellegzetességek nagyjából az időskorig megmaradnak. A személyiségzavarok és a normalitás között sokszor a szakember számára is nehéz határt húzni. Ha valaki egy kicsit rugalmatlan, vagy szereti, ha csodálják, vagy hullámzó az önértékelése, az még nem személyiségzavar, csupán személyiségtípus. Az segíthet elkülöníteni a kettőt, hogy ezek a tulajdonságok okoznak-e nehézséget az élete különböző területein az illetőnek. Ha például nehézséget jelent a hétköznapi élethelyzetek megoldása, gyakran kerül konfliktusokba, nem tud dolgozni, vagy megmaradni egy munkahelyen, nem képes tanulni, nem tud baráti kapcsolatokat, párkapcsolatot kialakítani, miközben vágyik azokra, mondhatjuk, hogy a személyiségjellemzői szenvedést okoznak számára. A személyiségzavart nem lehet a szó szoros értelmében „meggyógyítani” sem, de a vele járó nehézségeket jelentősen lehet mérsékelni. Ez azt jelenti, hogy pl. egy érzelmileg labilis (borderline) zavarban szenvedő páciensnél nem reális elvárás,  hogy a terápiát követően zen nyugalommal kezelje az őt árzelmileg megérintő helyzeteket, és ez nem is baj. Ugyanakkor a terápia hatására mondjuk, képes lesz elfogadni és nem akarja már bántani magát, stabil párkapcsolatot tud kialakítani, örömteli életet folytathat. A személyiségzavarokra nincs gyógyszer: kezelésük pszichoterápiával történik. Vannak terápiás technikák, amelyek a többinél alkalmasabbak a személyiségzavarok kezelésére. Ez zavartól is függ, de a tudomány mai állása szerint a sémafókuszú pszichoterápia, a dialektikus viselkedésterápia és egyes analitikusan orientált terápiák jó hatásfokúak. Hosszú terápiára kell készülni: személyiségzavarok esetén ez 2-4 év is lehet – de ha belegondolunk, hogy élethosszan fennálló problémákról van szó, máris nem tűnik olyan soknak.

A személyiségzavarok nagyon sokszínűek, nem egy konkrét betegségről van szó, mint egy jobban körülhatárolható probléma, pl. pánikzavar esetén.  Alapvonásaik alapján 3 csoportba szokás sorolni a személyiségzavarokat, azonban egy adott személy több csoport jellemzőit is magán hordhatja egy időben.  Az első nagyobb csoportba tartoznak a skizoid, skizotipias, paranoid személyek. A második csoportba az antiszociális, borderline, hisztrionikus és a narcisztikus zavarok, a harmadikba a kényszeres, a dependens (függő) és az elkerülő típusok sorolhatók.