Gyakori tévhitek a pszichológiáról

A pszichológus a „vesémbe lát”?

Nem, a pszichológus nem gondolatolvasó, ezért kérdez olyan sokat. A kliens válaszai mentén tud képet kapni a kliens problémájáról, annak hátteréről, ezért is fontos, hogy a segítségkérő minél őszintébb legyen a pszichológusával. Ehhez persze bizalomra van szükség, s hogy kialakulhat-e a bizalom, az nagyrészt az első találkozás során dől el. A kliens és pszichológus kölcsönösen felméri egymást, s kölcsönös szimpátia esetén megkezdődhet a közös munka.

A kérdéseken túlmenően a pszichológus megfigyeli a kliens viselkedését, a nonverbális jeleit is, mint a testtartás, hangszín, hanglejtés. Ezekre azért figyel, hogy minél hamarabb megismerje kliensét, aki néhány alkalom alatt nem tudja elmesélni az összes eseményt, ami eddig történt az életében, illetve nehéz kiválasztania a problémája szempontjából meghatározó történeteket. Ezért igyekszik a pszichológus teljes összpontosítással jelen lenni a találkozáson, ami nagyfokú koncentrációt igényel, ezért tart 45-50 percig egy terápiás ülés.

Sokan úgy hiszik, a pszichológus folyamatosan analizálja a körülötte lévőket, azonban ahogy mások sem viszik haza a munkát, a pszichológus sem osztogat kéretlenül tanácsokat, mivel ez nem a hobbija, hanem a szakmája.

Beszélgetni a barátaimmal is tudok…

Nagyon szerencsésnek mondhatja magát az, akinek probléma esetén van kihez fordulnia, s gondjait meg tudja beszélni barátaival, párjával, szüleivel. Ők azonban hozzá közel álló emberek, s ennél fogva akaratlanul is elfogultak, illetve bevonódnak a helyzetbe. A pszichológus egy pártatlan szakember, aki semleges nézőpontból, objektíven tud tekinteni a helyzetre. Mivel a terápián kívül nincs vele kapcsolatunk, nincsenek olyan közös élmények sem, amelyek érzelmi szempontból befolyásolhatnák, így függetlenségét megőrizve valós segítséget tud nyújtani. Párkapcsolati-, és családi tanácsadás esetén a jelenlévőkkel azonos módon kerül kapcsolatba, nem áll senki mellé, igyekszik pártatlan maradni, mindenkit egyformán támogatni.

Gyakori jelenség, hogy egy bizonyos probléma kapcsán végigkérdeztük már az összes ismerősünket, meghallgattuk jobbnál-jobbnak tűnő tanácsaikat, esetleg ki is próbáltunk néhányat közülük; a probléma azonban marad. Úgy tűnik, egy helyben toporgunk. A pszichológus kérdéseivel, feltevéseivel, s visszajelzéseivel egy új, külső, szakmai nézőpontot nyújtva más megvilágításba helyezhet mindent.

Előfordulhat, hogy problémánk van, de éppen nincs senki, akivel megbeszélhetnénk. Ahogyan testi panaszainkkal, pl. influenza esetén orvoshoz fordulunk, lelki probléma esetén a pszichológus a mi emberünk. Ahogy nem tudjuk egyedül kezelni a lábtörésünket, lelki gondjainkkal sem kell magunkra maradnunk.

Azt szeretném, hogy a pszichológus mondja meg, mit csináljak, de nem hajlandó. Miért?

Mi, pszichológusok azt valljuk, hogy azzal nem segítünk, ha kihúzzuk a fuldoklót a vízből; az igazi segítség az, ha megtanítjuk úszni. Így, ha hasonló élethelyzetbe kerül, már képes lesz egyedül is megoldani a problémáját, s nem lesz minden újabb nehézség esetén segítségre szüksége. Ezért van az, hogy nem tudunk válaszolni a kliens „Ön mit tenne az én helyemben?” típusú kérdéseire, azonban a közös munka során segítünk megtalálni a kliensnek saját megoldását. Senki sem kapja meg az első alkalom után receptre felírva, mit kellene csinálnia, ez nem is lenne hiteles a pszichológus részéről, ugyanis úgy hisszük, hogy a kliens tudja a legjobban, mire van szüksége. Egy csuklóból odavetett „tuti tipp” egy kívülről jövő megoldás, amely nem a kliens sajátja, nem nyújthat igazi segítséget. A női magazinokban olvasható „5 szuper trükk” helyett egy hosszabb, ám kétségtelenül izgalmasabb és tartalmasabb utazásra invitáljuk azt, aki felkeres minket. A terápia során a terapeuta rávezeti kliensét a megoldásra, együtt keresik meg a probléma gyökerét és a lehetséges válaszokat is, mely lehetővé teszi, hogy a jövőben ne essen a kliens ugyanabba a hibába, ne kerüljön ugyanabba a helyzetbe.

A pszichológus csak ül és hallgat.

Ha a kliens bizalmat érez pszichológusa iránt, gyakran hosszan beszél problémájáról, élményeiről, tapasztalatairól, felismeréseiről: ekkor a pszichológus feladata az, hogy figyelmesen meghallgassa őt. Ilyenkor valóban csak annyi látszik a pszichológus munkájából, hogy csöndben ül és bólogat. A figyelmes meghallgatás, gondolkodás és a koncentráció nem látványos tevékenység, ám a jól megfogalmazott kérdésekből érződik a fontosságuk. Mialatt a kliens elmeséli a történetét, a pszichológus folyamatosan gondolkodik, hogy hogyan segítheti, milyen kérdésekkel, visszajelzésekkel lendítheti őt előre. Figyel a nonverbális kommunikációra, a kliens apró rezdüléseire, megjegyzi a legkisebbnek tűnő részleteket is.

Pszichológushoz csak a beteg emberek járnak. Én nem vagyok őrült!

Gyakori forrása a félreértéseknek, hogy összekeverik a pszichológust a pszichiáterrel. A pszichiáterek jellemzően pszichiátriai osztályon, ideggondozóban dolgoznak, esetleg magánrendelésen, ahol az enyhétől a komoly pszichés problémákkal küzdőkig bárkit fogadnak, szükség esetén kezelnek. Mivel orvosok, a pszichoterápia mellett, vagy egyedüli gyógymódként gyógyszert is felírhatnak.

Pszichológusokkal az élet számos területén találkozhatunk: óvodában, iskolában, kollégiumban, gyermekjóléti szolgálatnál, kórházban, gyermekotthonban, börtönben, s sok más helyen alkalmazzák őket. A többségnek a magánrendelés jut eszébe, ha pszichológusra gondol. Míg tőlünk nyugatabbra természetes és elfogadott, ha az ember pszichológushoz jár, nálunk előfordulhat, hogy összesúgnak annak a háta mögött, akiről kiderül, hogy külső segítséget vett igénybe, pedig ezzel sokat tesz önmagáért, hiszen a pszichológussal töltött ülések során komoly fejlődésen megy keresztül a kliens. Jobban megismeri önmagát, jobb rálátással lesz életére, problémájára, s új készségeket szerez, melyekkel hatékonyabban oldja meg mindennapi feladatait. Erre a lelkileg egyébként teljesen egészséges és amúgy sikeres embereknek is szükségük lehet, hisz mindannyiunk életében megjelenhetnek átmeneti, vagy tartós nehézségek.